Bejelentkezés

Keresés



Gyorsmenü:
Hírek
Koncertek
Zenekar
Történet
Lemezek
Tagok
Média
Fotó
Sajtó
Videó
Közösség
Vendégkönyv
Kérdések
Fórum
Mühely
Kapcsolat

Flash mentes verzió



« vissza

"Lehetnénk elvontabbak...." A Kispál és a Borz nem lila

1999-04-01

Mint egy szappanbeli szerelmes brazil lóápoló, olyan megbízható a Kispál és a Borz: a Csinibaba sikerét megúszva nem hígultak fel, az undergroundot figyelmen kívül nem váltak kultuszzenekarrá. Csak zenélnek, meg interjút adnak, meg jó lenne, ha Lovasi András nem beszélne úgy, mint egy életunt nyolcadikos, ha már egyszer fel van dobva, koncertből kifolyólag.
- Mint minden "mondanivalós" szövegírót, gondolom, téged is próbálnak vallási alapon elhelyezni....

- Volt egy szervezőnk, buddhista. Ő vitte a zenekart a mikrobuszán úgy, hogy nem volt jogsija, nem tanult vezetni. A módszer abból állt, hogy elképzelte az utat és lezavarta onnan gondolatban a rendőröket. Szerinte az igazoltatás azért van, mert az emberek félelmei megelevenednek, ha gerjesztik őket.

- Mindig zenéltél?

- Már tizennégy évesen is volt zenekarom, meg a Kispál előtt is, csak ott nem jött az ihlet.

- Semmi civil pálya?

- Egy hétig. Elmentem az Amforához, de eltörtem egy nagyon drága vázát. Meg tanárképző, rajz-földrajz szakon. Kispál is odajárt.

- Már az indulásnál volt akkora sikeretek, hogy betölthettétek volna az Európa Kiadó szerepét, szemben az önjelölt utódokkal.

- Nem működött volna. Minket azért szerettek meg, mert nem akartunk hatást elérni, közönséget megcélozni. Hiteles dalok, de semmilyen ideológia.

- Nem is fogták rátok, hogy kimódolt a zene.

- Jó közönség vagyok, nem egy nagy lila. Szeretem az egyszerű dolgokat, a népzenét. Lehetnének ennél elvontabbak is a dalaink, meg azt is tudom, hogy kell úgy írni, hogy úgy tűnjön, mintha jó lenne. Régebben nagyon fontos volt a tartalom, néhány dal ezért került fel az első lemezekre, közben pedig selejtek voltak. Azóta változtam. Most az érdekel, hogy szép dalt írjak. És nem tulajdonítok akkora jelentőséget annak, hogy most szöveg születik.

- Könnyebben megy?

- Sokat tökölök, sokat dobok el, mert elég szarokat írok, de mindegyikben van valami. És mindig jön egy-két mondat, hogyan menjek tovább.

- Szenvedés?

- Nem, a munka az jó.

- Jól is érzed magad?

- Persze, miért ne lehetnék én jókedvű? Nincsenek olyan gondjaim, mint amiről énekelek, de látom, hogy másoknak vannak, ezért megírom.

- Mérhető a hatás?

- Kis koncerteken. Annak tétje van. A nagyvárosi bulikon látszik három-négy sor, a végén visszáznak: nem látod azoknak az arcát, akik hátul állnak és esetleg nem tetszünk nekik. Kis bulin megállhatok dumálni, több dolgot észreveszek,, Számról számra nő a taps, ami nekem borzasztó jó érzés. Százhúsz ember előtt mi állati frankók tudunk lenni.

- Meddig?

- Amíg tudunk jó dalokat írni. Hogy mi a jó, azt egyedül a belső mércén, dönti el, ami nem lehet olyan rossz, mert a régi dalokon nem változtatnék. Persze, nem tudom, meddig lesz meg ez a mérce, észreveszem-e, ha eltűnik. Akár a popszakmát, akár más művészeti ágat nézünk, sok olyan alkotó dolgozik most is, akik egykor nagyon jó dolgokat csináltak, most csak mechanikusan dolgoznak. Szerintem tudják, hogy belül már halottak, de a pénz és az ambíciók miatt nem hagyhatják abba. Ide nem akarok eljutni, de nincs rá biztosítás, hogy húsz év múlva is működik majd bennem ez az önkontroll.

Szerző: Új Hírnök - Kocsis Attila